25. XII. 2017 Karácsony – Ünnepi mise.
Kedves Testvérek! Minden éven a karácsony napi
nagymisén János evangéliumának bevezetőjét olvassuk, ezt a nagy himnuszt az
Isteni igéről, aki megtestesült és közöttünk lakozott. Isten szól az emberhez,
kinyilatkoztatja neki bölcsességét, jóságát, emberszeretetét. Az Ige volt az
igaz világosság, amely megvilágít minden embert. Akik befogadták, azoknak
megadta, hogy Isten gyermekei legyenek. Szent János evangélistának ez a
kozmikus méretű meglátása magában hordozza az ember valóságát, tragédiáját és
esélyét.
A tulajdonába jött, hallottuk az evangéliumban,
ami azt jelenti, hogy az Istené az ember. De kifejezi az ember tragédiáját is,
amikor azt mondja, hogy övéi nem fogadták be. Sajnos, az ember képes arra, hogy
NEM-et mondjon az Istennek, és ezt a képességét saját kárára használta és
használja is. a bűn, az Isten ellen lázadó nem szolgálok magatartás a mai ember
tragédiájának is kiindulópontja. Végül Szent János rámutat az ember örök
rendeltetésére, amikor kimondja, hogy a megtestesült Ige hatalmat adott arra,
hogy ismét Isten gyermekei lehessünk, azaz, megnyitotta a hazafelé vezető utat.
Övéi közé jött: engedjük át magunkat ennek a
gondolatnak: Istené vagyok. Tőle jöttünk, hozzá vágyunk vissza még akkor is, ha
talán ezt nem érezzük, vagy egyenesen tagadjuk. Szívünk, lelkünk, vérünk,
személyiségünk legmélyebb rétegei mind Isten után vágyódnak. A vallásosság
tehát nem valamilyen mellékes járulék az életünkben, hanem emberségünk lényegi
meghatározója. Hogy az ember igazi lényegét megérthessük, ehhez kevés amit a
filozófia, szociológia, pszichológia mondani tudnak. Ezt a lényeget csak a
teológia képes kimondani: az ember Isten titkára rányíló titok. Ezt Karl Rahner
fogalmazta meg így, a 20.sz. nagy teológusa. Az ember az Isten titkára rányíló
titok. Ezt mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember képes arra, hogy meghallja
a hozzá szóló és őt megszólító Isten szavát és képes hittel válaszolni az
önmagát kinyilatkoztató Istennek.
A keresztény ember az, aki megértette a hit
hívását, aki olyan lénynek ismeri el magát, mint akit Isten történelmileg
valóban megszólított, teremtményi mivolta és bűnös volta ellenére. De hol van
itt tulajdonképpen az újdonság? Vajon az emberek nem hordozták magukban ősidők
óta azt a tudatot, hogy nem maguktól lettek, hanem egy felsőbb lény
teremtményei? Hiszen, minden nép ősregéjében van ez a gondolat, ismernek
valamiféle teremtési őstörténetét.
A jó szándékú pogány felismeri Istent a
természetben. Ez tehát nem újdonság.
Az sem újdonság, hogy tudatában vagyunk bűnös
voltunknak. Tanú erre az a tény, hogy az ember ősidők óta imával és vezekléssel
igyekezett kiengesztelni a megsértett istenségeket. Ha megfigyeljük a népek
önmaguk bűnös voltára adott válaszát, mindenütt ugyanazt találjuk: az önmagát
bűnösnek érző ember menekül Istentől: Ádám elbújik előle, Kain a pusztába
menekül. A bűnös ember nem akar, nem mer találkozni Istennel.
A megtestesülés óta azonban éppen bűnös voltunk
tudatában mehetünk Istenünk elé. Mert ilyeneknek ismert el bennünket és mondott
magáénak. Jézus nyíltan kimondta, hogy a bűnösökért jött és azt tanította, hogy
Isten úgy örül a hazatérő bűnösnek, mint a fiát hazaváró szülő.
A kereszténység nagy üzenete, hogy bűneink
tudatában is merünk Isten felé közeledni, mert tudjuk, nem üti homlokunkra a
bűn bélyegét, amelytől Káin rettegett. Ehelyett a keresztségben homlokunkra
írta az istengyermekség jegyét.
Az övé, Istené vagyunk. Mindig, mindenütt,
mindenkor, mindenhol és mindenestül.
Az Ige testté lett, az Isten emberré lett, hogy
mi Isten gyermekei lehessünk, hogy legyen örök életünk, hogy ne kelljen
céltalanul élnünk. Isten közel jött hozzánk, kicsit lett, merjünk mi is
közeledni őhozzá, méltatlanságunk, kicsiségünk tudatában is.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése