25. II. 2018. NAGYBÖJT II.VAS. B év
Krisztusban szeretett
testvéreim! Nagyböjt második vasárnapjának evangéliumi szakasza –mint minden
évben, ősi szokás szerint - Jézus színeváltozásának történetét beszéli el.
Nagyböjt elején, a negyvennapos pusztai magány és a megkísértés múlt heti
leírása után ennek a szakasznak különös "íze" van - hiszen nagyböjt
csöndes, visszafogott, dísztelen idején ragyog fel a színeváltozás fénye. Ennek
a liturgikus év rendjében minden bizonnyal ugyanaz az oka, mint amit az egyházatyák
az egész esemény mögött sejtenek. Aranyszájú Szent János szerint a Megváltó így
előre vigasztalja tanítványait, akik majd tanúi lesznek szenvedésének és
halálának, Theophilaktosz pedig úgy véli, ezzel bizonyította Krisztus hatalmát
és az Atyától való küldését.
Így a liturgikus
rendben nagyböjt második vasárnapja a Nagyhét és Húsvét titkos elővételezését
jelenti, hogy a böjtölő el ne feledje: önmegtagadása, bűnbánata, nagyböjti
gyakorlatai nem öncélúak, szomorkodása nem végleges. Készület ez, és a bánat az
örömre nyit meg bennünket, a fejünkre szórt hamu az örökkévalóság sugarának
készíti elő helyét a homlokunkon.
Túllépve azonban ezen
az elsődleges és alapvető szinten, a mai evangéliumi szakasz segítségével
megpróbáljuk felvázolni böjti lelki előrehaladásunk főbb állomásait, amelyek a
következők: kiválasztás, elindulás, feljutás a hegyre, színeváltozás,
visszatérés, küldetés.
Sok szerzőt
elgondolkodtatott már, hogy Jézus miért nem az összes tanítvány, vagy apostol
jelenlétében változott el színében, miért választott ki közülük hármat? Péter,
Jakab és János az oszlopos apostolok, ez minden bizonnyal az egyik fő ok.
Másfelől azonban hozzáteszik egyes értelmezők, hogy zsidó szokás szerint két,
vagy három férfi tanúsága kellett egy dolog igaz voltának állításához, vagyis
ezt a három apostolt tanúként választotta ki a Mi Urunk.
Igen. Nagyböjt
megtérésének, lelki útjának elején szintén egy ilyen kiválasztás áll.
Nem az ember kezd
közeledni az Istenhez, hanem Isten kegyelme ragad meg bennünket, hogy meg
tudjunk térni. Ez a kiválasztási pillanat azonban nem csak meghív, hanem
egyszersmind küld is: Isten „Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy
Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé
legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában
jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1, 5-6).
Isten kegyelmének ez a
magasztalása a hívekben egyszersmind tanúságtétel is arról, amit
megtapasztaltunk. Így kapcsolódik össze a lelki út első pontja az utolsóval - Isten
kiválaszt, majd végül visszaküld az emberek közé, hogy tanúskodjunk arról,
amiből részt kaptunk. Mindez egészen pontosan nyer megfogalmazást Márk
evangéliumában az apostolok kiválasztásáról szóló részben: Jézus „tizenkettőt
választott ki, hogy vele tartsanak, és hogy igehirdetésre küldje őket” (Mk 3,
14). Vagyis a kiválasztás erre szól - legyünk Jézussal, majd ezt az együtt való
létet megtapasztalva, induljunk el tanúságot tenni a világba. Ezt látjuk a
nagyböjti lelki utunk elején is: Jézus kiválaszt és meghív, hogy vele legyünk
negyven napig a pusztában, felkészülve szenvedése, halála és feltámadása
titkára, hogy azután ebben mi magunk is átalakulva, tanúságot tehessünk a
Feltámadottról. Ennek lelki sémáját nyújtja a színeváltozás szakasza: Jézus
kiválaszt hármat, hogy vele tartsanak. Elindul velük a hegyre - ez a hegyre
való feljutás az önmegtagadás, a tisztulás, az ég felé emelkedés szimbóluma. A
hegy csúcsán, ég és föld találkozópontján tanúi lesznek a csodának, Krisztus
dicsőségének, színeváltozásának. Innen visszatérve pedig sajátosan kapják meg a
tanúságtétel parancsát, a küldetést. Jézus azt hagyja meg nekik, hogy erről ne
beszéljenek senkinek, amíg fel nem támad - mindez persze rejtve azt is jelenti,
hogy utána viszont szólhatnak róla, sőt szólniuk is kell, tanúságot tenni az
Igazságról.
Tehát nagyböjt második
vasárnapjának evangéliumi szakasza a keresztény lét alapszerkezetét tárja
elénk.
Isten szabad
kiválasztásából hívott meg bennünket kegyelme által a hitre. Ez pedig két
dolgot jelent - egyfelől vele kell tartanunk, vagyis megtérve, utunkon irányt
változtatva az ő nyomába kell szegődnünk. Imáink, elmélkedéseink és
önmegtagadásaink által el kell köteleződnünk mellette - nagyböjti pillanata ez
életünknek.
Ugyanakkor ezáltal a
titok, a csoda, fény tárul fel előttünk, amely azonban nem rejtett kincsünk,
hanem olyan gazdagságunk, amelyet szét kell osztanunk a világban. Olyan
valóság, amelyről nem hallgathatunk. Lehet, hogy mindez kissé sajátos fényben
mutatja a színeváltozás evangéliumi szakaszát, végső soron azonban rávilágít
arra, hogy nagyböjt lelki kihívása, lelki gyakorlatai nem öncélt jelentenek,
hanem túl a Húsvétra való készületen, keresztény létünk alapvető szintjét
tárják fel: a megtérését, kiválasztottságunkban és küldetésünkben való
elköteleződésünkét. Vajon felfedezzük-e ezt ma, itt és most?!
T. Isten adjon erőt
ahhoz, hogy döntéseinkkel rá merjünk lépni erre az útra, és akkor bizonnyal mi
is megtapasztaljuk majd, amit a három tanítvány is: „Mester! Olyan jó nekünk
itt lennünk!” Ámen.