2015. augusztus 5., szerda

Évközi 18. vasárnap, B év, Homília

Krisztusban kedves testvérek. A II. világháború idején az idősek elbeszélése alapján bizony előfordult, hogy nem volt mit tenni az asztalra, nem volt mit enni, nélkülözni kellett. Ugyan úgy, azok, akik megjárták az orosz fogságot a különféle munkatáborokban, ott sem lehetett válogatni a különféle ételekben, az ember örült annak, ha kapott egy darab kenyeret, egy kis vizet. Mára már megszoktuk, hogy mindenünk van, vagy ha valami hiányzik, elég bemenni a boltba, és pénzért sok minden kapható.
         Sok ezer évvel ezelőtt nem volt ez ilyen egyszerű. A zsidó nép a pusztában, a sivatagban vándorolt az Ígéret földje, a Szentföld felé, és bizony, előfordult, hogy elfogyott az élelem, a víz. Ezek hiánya viszont nehéz körülmények között élet és halál kérdése.
         A népnek nem volt mit enni, ezért morogtak, vissza szerettek volna menni a rabszolgaságba, Egyiptomba, mert ott mindig megvolt a napi étel, bizonyos biztonság.
         Mi is szeretjük, hogy biztonságban legyünk, hogy legyen mindig félretéve valami, hogy legyen valami a kamrában, hogy legyen félretett pénz, tartós élelmiszer, és még sorolhatnánk. Nincs is ebben semmi rosz, ha az ember bebiztosítja magát. Az válhat rosszá, ha az ember eközben, míg azon töri a fejét, hogy hogyan biztosítsa be magát, még mit kell eltennie a kamrába, megfeledkezik arról, hogy még Isten is itt van.
         A zsidók, csak azt látták, hogy nincs mit enni, nincs mit inni, elfogyott minden, jön az éhhalál. Valahogy nagyon hamar megfeledkeztek arról, hogy Isten milyen csodák kíséretében vezette ki őket Egyiptomból, a tíz egyiptomi csapás, a vörös tenger kettéválasztása, Isten számtalanszor megmutatta hatalmát, de amikor megéheztek, csak a hasukra tudtak gondolni, és csak Mózest tudták hibáztatni, hogy nincs mit enni.
         Mi nem vagyunk gyakran ilyenek? Hogy csak magunkra tudunk gondolni, hogy magunkban bízunk, csak saját erőnkre számítunk, ahelyett, hogy azt mondanánk, Tebenned bíztunk, Urunk.
         Isten megmutatta hatalmát a zsidóknak, adott nekik égi kenyeret, adott nekik húst, törődött velük. Isten ma is hatalmas, ma is tud csodát tenni, ha van bennünk hit, ha merjük kérni tőle. Persze, nem szabad, hogy most mindenki leüljön, és ölbe tett kézzel várja az égből hulló mannát, és a sült galambot. Nagyon fontos, hogy meglegyen az életünkben a helyes egyensúly. Ahogy egy mondás mondja: tégy mindent úgy, mintha minden csak tőled függne, de imádkozz mindig úgy, mintha minden csak Istentől függne. A választott nép megfeledkezett Istenről, csak azt látták, hogy most nincs mit enni, és ez biztos így is marad, gondolták. Szerettek volna visszamenni a régibe. Mi hányszor vagyunk így? Isten mindig valami újat készít számunkra, szeretne meglepni minket, vagy csak egyszerűen adni nekünk valamit, valamit, amit eddig nem tapasztaltunk, de mi néha nem is akarjuk észrevenni Isten csodálatos tetteit, inkább ülünk a magunk kis várában, és kesergünk, sóhajtozunk, hogy ez nincs, az sincs, és még sorolhatnánk.
         Visszaemlékezünk dolgokra, amik talán megszépülnek az idők során, közben pedig Isten sokkal jobbat szán nekünk, de képtelenek vagyunk meglátni, ahogy a zsidók is kétségbe estek, és zúgolódtak, visszavágytak a rabszolgaságba.
         Jézus idejében sem volt jobb a helyzet, bár már akkor kiszámíthatóbb voltak az életkörülmények, mint a pusztai vándorlás során, de a népnek jól jött az ingyen kenyér, ingyen vendéglátás Jézustól. Jézus a szemére is veti a népnek, nem azért kerestek, amit tanítok, hanem mert ettetek a kenyérből. De fáradozzatok magasabb célért, mondja Jézus. A népnek mindig is kenyér és cirkusz kellett: de Jézus figyelmeztet: inkább az ő tanításában és útmutatásában igyekezzenek elmerülni, mint csak megtölteni a hasukat, és ugyanúgy élni tovább mint addig.
         Jézus arra hívja fel a nép figyelmét, hogy higgyenek is benne.
         A mi figyelmünket is arra hívja fel, hogy higgyünk őbenne. Nem elég csak Jézus kenyerét kóstolgatni, de nem hinni benne. Aki hittel veszi magához Jézus szent testét, a Szentáldozásban, annak örök élete van, de aki hit nélkül áldozna, az csak egy jelentéktelen ostyát venne magához, bár ez mi számunkra mindig is a legdrágább, Legméltóságosabb Oltáriszentség.
         Tehát, az Úr Jézus a mai vasárnap arra hív bennünket, hogy higgyük, ő az Isten Fia, aki a mi üdvözítésünkért is jött e világba. Nem azért jött, hogy mindenkit megetessen, hogy a világ minden gondját, baját egy csapásra megoldja, de azért jött, hogy tanítványokat hagyjon hátra. Mi is e tanítványok közé tartunk, és tőlünk is elvárja, hogy lehetőségünk szerint tovább vigyük, tovább cselekedjük, amit ő tett, amit ő parancsolt, amire ő példát adott.
         Nem fog ez sikerülni anélkül, amire ma Szent Pál hívta fel a figyelmünket. A szentlecke egyik mondatát régen az egyház szertartásaiban használták: amikor a pap vagy egy szerzetes felvette az egyik egyházi ruhát, így imádkozott: Öltöztess engem, Uram, új emberré, aki Isten által teremtetett igazságban, és valódi szentségben.
         Kérjük Istentől a megújulás kegyelmét, hogy újult bizalommal tudjunk élni életünk mindenféle körülményei között. Hogy ne feledkezzünk el soha e földi világ építéséről, szépítéséről, de mindezek mellett mindig szem előtt tartsuk a feljebbvalókat, hogy még itt van felettünk Isten is, aki segíteni tud és akar, csak kérni kell tőle.

         Higgyünk Jézusban, aki mindig segít megoldani gondjainkat, és erővel tölt el minket. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése