29. 04. 2018 HÚSV. V. VAS, B.év
Egy kis városban, ami szinte semmiben sem különbözött más
kisvárosoktól, furcsa dolgok történtek. A gyerekek elfelejtették megírni a házi
feladataikat, a tanárok meg elfelejtették számon kérni rajtuk. A felnőttek
egyre gyakrabban elfelejtettek bejárni a munkahelyükre. „Mintha elfelejtettünk
volna valamit….” – sorolgatták. De hogy mit, az nem jutott eszükbe. Az utcán
elfelejtettek köszönni egymásnak. A férfiak és a nők már nem kötöttek
házasságot egymással, nem emlékeztek rá, hogy az mire is való. Akik jegygyűrűket
hordtak az ujjukon, azok is csodálkozva méregették a gyűrűt: elfelejtették,
miért is húzták az ujjukra annak idején. Amikor hétfő reggel a gyerekek
iskolába mentek, a tanítónő megkérdezte tőlük: „Miért nem voltatok tegnap
iskolában?” „Hiszen tegnap vasárnap volt! Vasárnap nincsen iskola!” – felelték
a gyerekek. „Miért?” – kérdezte a tanítónő. A gyerekek azonban hallgattak.
Egyáltalán nem emlékeztek arra, miért is nem kell vasárnap iskolába menni.
Közeledett a karácsony. Az emberek fenyőfákat állítottak, gyertyákat gyújtottak
– de valójában nem tudták, miért. „Miért szól ez a lágy zene? Miért ég ez a sok
gyertya?” – kérdezgették egymást. A választ azonban senki sem tudta. Eljött a
húsvét is. Kölnivízzel, szódásüveggel járták a fiúk az utcákat, de fogalmuk sem
volt, mire való ez az egész. A lányok hímes tojásokat festegettek, de
elfelejtették bárkinek is odaadni. „Valamit elfelejtettünk…. valamit
elfelejtettünk….!” – ismételgették újra és újra a városlakók, de nem jutott
eszükbe, hogy mi lenne az. A legfurcsább tekintettel egy nagy épületet
méregettek a város közepén, melynek az ajtaját már hosszú évek óta nem nyitotta
ki senki. Az épületnek magas tornya volt, a csúcsán kereszttel. „Mire való ez
az épület? Minek építettek egyáltalán ilyet az őseink?” – hangzott el a kérdés
újra és újra, de a válaszra senki sem emlékezett. Egy napon aztán kisebb
földrengés rázta meg a várost. Nem okozott károkat, csak egy picit megmozgatta
az épületeket. A város közepén álló, magas tornyú épületből furcsa hangok
hallatszottak: csengő-bongó hangok, amelyeket sok-sok éve senki sem hallott.
Egy idős bácsi, aki ott üldögélt az épület melletti parkban, hirtelen a
homlokára ütött: „Hiszen, ezek harangok! A harangok! Hát persze, tudom már, kit
felejtettünk el! Elfelejtettük az Istent!” Hangos szóval kiabálva járta be a
várost: „Az Isten! Istenről feledkeztünk el, emberek!” És valóban, egyre több
arc derült föl, egyre több szem kezdett csillogni. „Igen, az Isten! Most már
eszünkbe jutott!” És hirtelen újra megértették, miért van az ujjukon a
jegygyűrű, miért nem kell vasárnap iskolába menni, miről szól a karácsony és a
húsvét – eszükbe jutott minden, aminek korábban nem tudták az okát és az
értelmét. Testvéreim! Mennyire hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az
Istennel való kapcsolat teljesen elhanyagolható! A hit – ha nem is éppen
fölösleges – mindenképp olyasvalami, ami bőven „ráér”, amivel elég lesz öreg
korunkban foglalkozni, feltéve persze, ha nem lesz akkor is jobb, vagy
fontosabb dolgunk! Azután meg csodálkozunk, hogy elvesznek a színek a
mindennapjainkból! Hogy nem érezzük ízesnek az életet, hogy értelmét veszti
annyi, de annyi minden, amiben korábban örömüket lelték az emberek! Nem értjük,
hogy mi tűnt el, miről feledkeztünk meg. Kétségbeesve keressük a létezés
értelmét, egyre több kényelmet, élvezetet halmozunk fel, de valahogy mégis üres
és szürke minden! Valójában nem csodálkozhatunk ezen, hiszen Isten nélkül az
emberi létezés „értelmezhetetlen”, ahogyan szent II. János Pál pápa tanítja. Az
ember nem gyökértelenül, minden előzmény nélkül jelenik meg ezen a világon! Nem
pusztán saját magának köszönheti a létét. Mindegyikünk élete Istenből
forrásozik, az Ő teremtményei, gyermekei, hasonmásai vagyunk. Ha kiszakadunk
ebből az életünket adó és tápláló gyökérből, akkor lassacskán eltűnik belőlünk
az élet. Hiába próbálunk mások lenni, mint akik vagyunk! Hiába próbálunk
belegyökerezni valami másba! Kétségbeesett próbálkozásaink eleve kudarcra
vannak ítélve. Pusztulva, lassan elszáradva is csak azt hirdetjük, azt kiáltjuk
világgá, hogy Isten gyermekei voltunk, és amióta ezt megtagadtuk, senkivé és
semmivé váltunk! A jézusi példabeszéd az igazi szőlőtőről és a szőlővesszőkről
nem valamiféle szabadon választható lehetőséget tár elénk: ha akarod, te ember,
akkor Istenben is gyökerezhet az életed, de ha nem akarod, találhatsz más
táptalajt is! Nem! A megtagadhatatlan és kikerülhetetlen tényt közli: csak az
Isten szeretetében találunk igazi táplálékot, csak az Ő akaratának megfelelő
életforma teheti értelmessé és értékessé a mindennapjainkat. Persze
szabadságunkban áll kiszakadni ebből a gyökérből, de semmit sem fogunk találni
helyette, ami helyettesíthetné, amit veszítettünk! Mert „nélkülem semmit sem
tehettek” – mondja Jézus. Krisztusban szeretett testvéreim! Ezért ne száműzzük
hát a gondolatainkból, ne szorítsuk háttérbe, ne állítsuk a sor végére az
Istent és a Vele való kapcsolatunkat, mert minden érzésünk, döntésünk és
cselekedetünk csak Általa és Benne nyeri el igazi értelmét és célját! Ámen.
