2018. IV. 15. HÚSV. III.VAS, B év,
Krisztusban kedves testvérek. A mai
evangéliumban szt. Lukács evangélista beszámolóját olvastuk arról, hogyan
találkozott Jézus először a feltámadás után tanítványaival. Mind a négy
evangélista beszámol arról, hogy mindaz, amit Nagypéntektől Húsvétvasárnap
estig átéltek a tanítványok, egy kicsit sok volt nekik: szeretett Mesterül
halála, majd az asszonyok és angyalok hírei a hét első napján, vasárnap
reggeltől kezdve, hogy nincs itt, feltámadt, és mire eljött az este, maga Jézus
jelent meg előttük.
A Mi Urunk igyekezett eloszlatni félelmeiket,
hagyta, hogy megérintsék, evett velük, szavaival bátorította őket. mintha ez
még mindig kevés volna: Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat.
A tanítványok életében fordulat állt be:
felismerték Jézust, és fenntartás nélkül vállalták a rájuk bízott küldetést,
hogy tanúi legyenek mindannak, amit átéltek.
De milyen tapasztalatokról és élményekről van
szó? A tanítványok új látásmódja visszamutat a múltra, mindarra, amit Jézus
földi élete során vele megtapasztaltak. Jézus élete, személyisége, szenvedése,
halála és feltámadása egyszerre új fényben jelenik meg számukra. világossá
válik minden az apostolok előtt, mert megtalálták a fonalat, amely mindent
egységes egészbe fűz.
Ez a mi életutunk is. meg kell tanulnunk újra
értékelni saját múltunkat, meg kell találnunk tapasztalataink mögött a
vezérfonalat, amely egységes egészbe fűzi életünk történetét. Milyen az én
élettörténetem?
Három lehetőség közül választhatunk:
A múltat lehet átkozni, mint terhet, amire gondolni sem akarunk. ez a „múlt” lehet
nemcsak valami esemény, egy tragédia, amely eltemette ifjúkori álmainkat, hanem
személy is, valaki, aki megbántott minket, és akinek nem tudunk megbocsátani,
valaki, aki megalázott minket, és a seb még mindig sajog, egy szeretett személy
árulása, ami miatt még mindig fáj a lelkünk. ez volt Júdás esete is: megátkozta
magát és sorsát, és élete kétségbeesésbe torkollott.
A múltat lehet siratni, mint elmulasztott esélyt, amely soha többé nem tér vissza.
sok mindent megtehettünk volna, sok mindent megtanulhattunk volna, de nem
tettük meg. hasonló érzés támadhat bennünk egy szeretett személy halála után,
amikor bánt a lelkiismeret, hogy miért nem szerettük jobban, miért nem
törődtünk többet elaggot szüleinkkel, amíg köztünk voltak. Most már nem
tehetünk semmit, semmit sem lehet jóvá tenni. Siratni lehet az eljátszott időt,
az elásott talentumot, a parlagon hagyott képességet. Ez volt Péter esete:
elsiratta gyávaságát, amely odáig vitte, hogy elárulja Mesterét, de könnyei
elnyerték a megbocsátást.
A múltra gondolhatunk hálával, vagyis úgy, hogy múltunkban felfedezzük Isten szeretetének
csodálatos jeleit: hogyan óvott meg bennünket valamilyen nagy veszélytől,
hogyan írányította életünk menetét úgy, hogy minden a javunkra vált. Ez volt
Mária, a boldogságos Szűz magatartása, aki az angyali üdvözlet után elénekelte szíve
legszebb énekét: „Magasztalja lelkem az Urat” és ajándékul megkapta Jézust.
A mi élettörténetünk az a tartalom, amely
elkísér bennünket a sírig és azon túl, amikor nekünk kell majd elmesélnünk azt
Isten ítélőszéke előtt. ezt az élettörténetet azonban már itt és most el kell
kezdenünk írni. a halálunk pillanatában kimondott utolsó szavunk csak tömör
összefoglalója lesz annak, amit addig elmondtunk életünk során. Milyen
szavakkal szeretnénk búcsúzni ettől az élettől és megjelenni Isten előtt? Az
átok, a bűnbánat vagy a hálaadás szavaival?
A feltámadás hite arra bátorít minket, hogy
lássuk, milyen jó volt hozzánk az Isten és ismételgessük gyakran: „Minden
ajándék”. Igen, minden Isten ajándéka: az élet és az egészség, a béke és a
barátság, a hitves és a gyermek, a szülő és a nagyszülő. Ha képesek vagyunk
arra, hogy minden új napunkat úgy éljük meg, mint Isten ajándékát, akkor saját
múltunk dalol majd nekünk Isten szeretetéről.
Ezt értették meg húsvét reggelén a tanítványok.
Ez az a húsvéti hit, amely azóta is másmilyen szemekkel képes látni a világot.
Kérjük ebben a mai szentmisében, hogy még
jobban megértsük saját életünk eddigi történetét, hogy egy fonálra fel tudjunk
fűzni mindent, ami eddig volt, és tudjunk hálát adni a sok jóért, amit lehet
hogy meg sem érdemeltünk, tudjunk bűnbánatot tartani a sok mulasztásért és
vétekért, és tudjunk reménnyel nézni a jövő felé, hogyha életünk fonalának
másik vége Isten kezében van, akkor jó felé halad életünk útja, az a
legfontosabb, hogy életünk lezárultával szemtől szembe láthassuk a
Feltámadottat és ő befogadjon minket örök hajlékunkba, amelyet nekünk készített
és szerzett Szent keresztje és Feltámadása által. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése