21. 02. 2016. Nagyböjt
2. Vasárnapja PÉD 09.00, JÁN 10.30
Az Istennel való találkozásra az ember mindig is vágyott. Ábrahámnak, a pogánynak
megadatott ez többször is életében. Az Isten nélkül lévő ember nagy sötétségben
van, ahogy Ábrahámról olvastuk az első olvasmányban. Miért kell Istennel
találkozni? Istentől van a védelem,
áldás, segítség, sok jó tőle származik, minél nehezebb az ember sorsa itt a
földön, annál inkább szüksége van Istenre, aki erőt ad neki, mindenen
keresztülmenni.
A sötétség helyett az ember szeretne Isten fényében élni, lenni,
szövetséget kötni vele. Az emberek is szövetséget, barátságot, egyességet
kötnek egymással valamilyen jó cél elérése érdekében, de létezik szövetség
Isten és ember között. Bár két egyáltalán nem egyenlő fél: hisz Isten végtelenül
nagyobb nálunk, de mégis, hajlandó szövetségre lépni az emberrel.
Ábrahám történetében előttünk áll az ősi szövetségkötés megpecsételésének a
formája. Az áldozati állatokat kettéhasítva lerakták úgy, hogy közöttük át
lehetett haladni. Ezzel jelezni akarták, hogy ez történjék velük is, ha nem
tartják meg a szerződést. Isten jelképesen vállalja a hűségnek ezt a
kinyilvánítását, s így biztosítja
Ábrahámot, hogy
bízhat benne.
Ha végigtekintünk a szövetségek
sorozatán, amelyet az ember igyekezett Istennel létrehozni: sokszor megszegtük
már ezeket a szövetségeket, de Isten végtelenül türelmes, mindig várja, hogy az
ember jobb útra térjen, hogy visszatérjen az első szeretethez.
Ne gondoljuk azt, hogy csak Ábrahámnak,
vagy Mózesnek, vagy valaki másnak volt csak szövetsége Istennel. Mi meg vagyunk
keresztelve. A bérmálásban meg voltunk jelölve a Szentlélek pecsétjével,
megkaptuk a Szentlélek ajándékait. Felelősség a keresztény lét. Felelősséggel tartozunk
Istennek saját magunkért, saját üdvösségünkért, azért, hogy mennyire vagyunk
hűségesek ehhez a szövetséghez. Minden ember külön külön lesz megítélve: Isten
majd mindenkit kérdőre von tettei, élete után. A nagyböjt mindig kiváló alkalom
erre, hogy megvizsgáljuk életünket, vajon minden rendben van e? Mit mondana
nekem Isten, ha most elé kellene állnom? Megdícsérne e, megdorgálna e, esetleg
elküldene inkább a kárhozat helyére? Rajtunk áll, hogy mennyire törekszünk az
Istennel kötött szövetséghez hűségesen élni, megváltozni, átváltozni, egészen
Isten törvényei, akarata szerint élni.
A Nagyböjti idő arra hív minket, hogy állandó éberségben legyünk. A közösségben
is láthat rossz példákat, mert vannak olyanok, akik a lelki értékek
helyett csak földi kívánságaik után mennek. Ezzel pedig ellene mondanak
Krisztus keresztjének. Ő vállalta az áldozatot, hogy kimutassa engedelmességét.
Az apostol is ilyen példát adott. Igazi, végleges hazánk a mennyben van, s
annak elérésére kell törekednünk.
Ez nem csak egy frázis, amit illik odatenni a prédikáció végére, hogy a Mi
hazánk a mennyben van: mert törekednünk kell eljutni az üdvösségre. Ez a földi
élet, 70-80 év, csak előkészület az örökkévalóságra.
Sokan kétségbe vonják a túlvilág létét: de mindazon emberek tanulsága is
igazolja ezt, akik ott jártak fél-lábbal, a klinikai halál különféle
fokozataiban. Ugyanúgy igazolják ezt a Mária jelenések, és különféle szentek
megjelenései, továbbá sokkal kellemetlenebb módon a gonosz lélek zaklatásai.
Van túlvilág, van örök élet. Az Úr Jézus is ezt tanította, és nem csak szavak
voltak ezek, de kereszthalála és feltámadása által, megváltásunk által
megnyitotta számunkra az oda vezető utat.
Az Egyház hitének kialakulásához szükség volt arra, hogy Jézus igazolja
küldetését és istenfiúságát. Ezt szolgálták csodái, jövendölései és végül
feltámadása. De Jézus földi életében az Atya is adott természetfeletti jeleket,
és ilyen volt a színeváltozás is.
Isten Fia fent van a hegyen. Az ember felfelé törekszik. A hegyen mintha
közelebb érezné magát Istenhez. A három apostol hallja az Atya bizonyító
szavait, de Mózes és Illés jelenléte is arról tanúskodik, hogy Jézust az egész
Ószövetség igazolja. A felhő jelképezi Isten jelenlétét és egyúttal azt a
titkot, amely Jézust körülveszi. Ő Isten világához is tartozik, nemcsak a mienkhez.
A felhő: Isten jelenlétét jelentette a Jeruzsálemi templomban, ott a Tábor
hegyén is, ahol a Színeváltozás történt. A tömjén füstjének felhője is
jelképezi szimbolikus módon Isten titokzatos jelenlétét. Nem azért tömjénezünk,
hogy egyesek köhögjenek tőle, hanem Isten imádására. Mintegy füsttel beburkolva
az oltárt, ahol azok a titokzatos dolgok lejátszódnak: amikor a kenyér és bor
átváltozik Krisztus valóságos testévé és vérévé. A füst mintegy kijelöli a
szent helyet, a szentélyt, hogy itt most áldozat zajlik, ide senki ne
közelítsen: Isten van itt jelen, őt imádjátok, őelőtte hódoljatok.
A ma embere elfelejtett már ünnepelni, a világ száz meg száz gondja között
jó ha jut idő vasárnapi szentmisére, de az ne legyen hosszú, ne legyen ott
tömjén, ne énekeljen túl sokat a pap, ne beszéljen hosszan a pap, ne olvassa a
pap a beszédet, és még sorolhatnánk a kifogásokat.
Pedig a szentmise a legnagyobb ünnep, amin részt vehetünk.
A tanítványok között ott volt Jézus, nap mint nap vele voltak, míg
tanított, a három kiválasztott ott lehetett a Tábor hegyen, a felhőben,
hallhatták Isten hangját, látták Jézus ragyogó ruháját.
Nekünk, Jézus késői tanítványainak a Szentmise maradt, ahol az OltáriSzentségben
ugyanaz a Krisztus jön közénk, aki a Tábor hegyén megmutatta Isteni dicsőségét.
Ugyanaz a Krisztus szól hozzánk, amikor kinyitjuk a Szentírást és olvasunk az
Evangéliumból.
Ezzel a Krisztussal van nekünk szövegségünk keresztségünk és a bérmálás
által. Krisztus szenteli meg a
házastársak szeretetét is.
Krisztus vár haza minket igazi, mennyei, örök hazánkba.
Ragadjunk meg minden lehetséges eszközt ebben a Nagyböjti szentidőben.
Bűnbánatunk könnye hulljon bőven, hogy megmossa lelkünket.
Nyissuk meg szívünket ebben a Szentmisében is, hogy valóban találkozhassunk
Istennel, hogy Szentáldozásunk szolgáljon lelkünk üdvösségére, hitünk erősítésére,
hogy előbbre haladjunk örök célunk felé vezető zarándokutunkon. Őrizzük
lelkünkben Jézus arcának a fényét, és kérjük a kegyelmet, hogy mi is ilyen
átváltozott emberek lehessünk. Ámen.
