Krisztusban
szeretett testvéreim! (B év, Húsvét III. vasárnapja, Istenkeresés-emberkeresés;
Lk 24, 35 - 48)
Biztosan megtörtént
már velünk is, hogy féltünk valamitől, vagy valakitől. Amikor a kisgyermek fél,
automatikusan anyja, szülei ölébe bújik, a felnőttek pedig a testvéri, baráti
közösségben keresnek menedéket, oltalmat.
Az apostolok is
féltek Jézus halála után. Bezárkóztak és együtt próbáltak bátorságot meríteni
egymás jelenlétéből. Féltek Jézus ellenségeitől, de amikor az asszonyok a
feltámadásról kezdtek beszélni, újfajta félelem lopakodott a szívükbe: „Mit fog
nekünk mondani Jézus, ha találkozunk vele? Mi gyávák és kishitűek voltunk. Mit
fog mondani Péternek, aki háromszor megtagadta őt? Mivel fogjuk magyarázni,
hogy amikor elfogták az Olajfák hegyén, mi mindannyian elfutottunk?” Jézus
tudta jól, hogy ilyeneket gondolnak az apostolok. Egész vasárnap estig
megvárakoztatta őket. De nem szigorú arccal, nem, mint keményszívű bíró jelent
meg közöttük, hanem jóságos, mosolygó arccal. Nem fenyegeti őket, hanem így
szól hozzájuk: „Békesség nektek”. Jézus a békességet adja húsvéti ajándékul az
apostoloknak. Jézus feltámadt a halálból és megjelent az egybegyűlt
apostoloknak. Ők nem hitték, nem hittek a szemüknek, mindaddig nem hittek, amíg
a Mester nem evett a szemük láttára egy darab halat.
A Feltámadt Jézus
teste megdicsőült test, azt jelenti, hogy nem vonatkoznak rá a fizikai
törvények. Meg tud jelenni bárhol, el tud tűnni, de ha úgy akarja, meg tud enni
egy darab kenyeret, vagy halat. A feltámadott testnek egyébként nincs szüksége
már élelemre, mert az örök élet része a megdicsőült test. Nekünk már könnyebb
talán erről elmélkedni, mivel megkaptuk a hitet, átadták nekünk szüleink,
nagyszüleink, lelkiatyáink, de kezdetben sokan kételkedtek. Bár meg volt írva
az Ószövetségben, amit a művelt zsidók sokat forgattak, egyesek talán kívülről
is ismerték, hogy a Messiásnak így kell tennie, hogy szenvedni fog, hogy
megölik, eltemetik, de feltámad a halálból.
Testvéreim! A
feltámadás hitünk középpontja. Ezért ünnepeljük ezt a titkot ötven napon
keresztül, egészen a Szentlélek eljöveteléig, Pünkösd ünnepéig. Jézus legyőzte
a halált, él az Isten, velünk az Isten. Az apostolok hitének a Jézussal való
személyes kapcsolat az alapja. Úgy váltak a feltámadás hirdetőivé, hogy maguk
találkoztak az élő Jézussal, megérinthették Őt, megtapasztalták, felfogták azt
a nagy igazságot, mit jelent az, hogy Ő feltámadt a halálból. Jézus feltámadt
teste olyan volt, mint az ő élő teste, amíg velük élt, de mégis más volt. Látszottak
rajta a sebek, meg lehetett őket fogni. Tudott enni is, de voltak ennek a
testnek egészen új tulajdonságai is. Nem kötődött már térhez és időhöz. A
legnagyobb csoda volt ez tehát a tanítványok életében, a Mester, akit keresztre
feszítettek, aki meghalt, és egyszer csak életre támadt. A feltámadás lett a
tanítványok igehirdetésének, tanúskodásának központja. Ebben a fényben
értelmezik Jézus minden korábbi szavát, csodáját, mindazt, amit tett, és ami
korábban történt. Tehát egyrészt fontos találkozni a feltámadt Úrral. Másrészt,
azt is meg kell látnunk, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan
jutnak el erre a hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy
a hitetlenségből, a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre, és az örömteli
lelkesedésre. A két tanítvány is nem azonnal a Jézussal való találkozás első
pillanatában ismerte fel az Urat, hanem fokozatosan jöttek rá arra, ki is ő
valójában. A két emmauszi tanítvány először végighallgatta Jézus tanítását, a
falu felé vezető úton, majd befogadták őt otthonukba, és kezükbe vehették a
Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílt fel a szemük, ismerték meg
Jézust, és született meg szívükben a hit. A mai evangéliumban sem ismerték fel
azonnal az apostolok Jézust, nem az történt, amikor megjelent közöttük, hogy
rögtön leborultak előtte, de először hallaniuk kellett szavait, megnézték
sebhelyeit, evett a szemük láttára, és ekkor kezdték el lassan megérteni, mit
jelent az ő halála és feltámadása.
Egyszer egy idős
ember haldokolt a kórházban, mivel nem járt sikerrel a beavatkozás, a műtétje,
és így várható volt, hogy nemsokára meghal. Ezért hát meggyónt, felvette a
betegek kenetét, megáldozott, majd elmesélte a papnak, hogy majdnem negyven
éven át tanított filozófiát. A filozófiában kereste az igazságot, de nem
találta meg a legfőbb Igazságot. Keresései és tanulmányai során újra meg újra
eljutott a valláshoz, de nem mert belépni erre a területre. Gyakran ezt
mondogatta: „ott álltam egy hegy lábánál, de nem indultam el felfelé. De erre
csak akkor jöttem rá, amikor nyugdíjba vonulásom után megtértem.” Ez a bácsi -
élete végső stádiumában bár, de - találkozott Istennel, találkozott a
Feltámadottal, akiben megtalálta az Igazságot.
Krisztusban
szeretett testvéreim! Amikor Istent kereső, igazságot kereső emberekkel
találkozunk, mondjuk el nekik, hogy nem valamit, hanem Valakit kell keresni. Az
igazságot, az élet értelmét nem valamiben, nem egy tanításban, de nem is egy
filozófiai eszmében találhatjuk meg, hanem egyedül Jézus Krisztusban. Boldog az
az ember, aki ráébred arra, hogy olyan valakit érdemes keresnie, aki szintén
keresi őt, mert ezen kölcsönös keresés eredményeképpen jön létre a találkozás
az embert kereső Isten és az Isten után vágyakozó ember között. Ha tudjuk, kit
keresünk, biztosak lehetünk benne, hogy - előbb, vagy utóbb, de - Ő meg fog
találni minket. Akarjunk találkozni a Feltámadottal minden nap és mindenkiben!
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése