Homília húsvét VI. vasárnapján

Krisztusban szeretett testvéreim! Egyszer egy kisfiú megkérdezte apjától: „Édesapa, hány évesnek kell lennem, hogy azt csináljak, amit én akarok?” Az apa ezt válaszolta: „Fiam, nem tudom, mert még senki a világon nem élt olyan sokáig.”

Minden háztartásban, ahol gyerekek vannak, felhangzik ez a mondat: „miért nem tehetem azt, amit akarok? Mikor jön már el az, hogy azt csináljak, amit akarok?” Látszólag ez a kérdés rendben van, hiszen minden embernek joga kérni önmaga számára a szabadságot.

Az ember felnőtté akkor válik, ha a fenti mondatot meg tudja fordítani: „azt akarom tenni, amit tennem kell.” Könnyű azt mondani: „azt fogok csinálni, amit akarok.” Sokkal nehezebb akarni megtenni azt, amit meg kell tenni. Az első mondatban az ember csak saját magára összpontosít, de a második mondat a felelősségről és a szeretetről szól. A valódi édesapa, gyermekéért aggódó jó szülő csakis így válaszolhatna: „fiam, akkor jön el az az idő, hogy azt csináld, amit akarsz, ha már akarni fogod azt megtenni, amit meg kell tenned.”

Testvéreim! Jézus a mai evangéliumban így szól hozzánk: „Ez az én parancsom: hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” Három részből áll ez a mondat: első a parancs, második a kölcsönös szeretet, harmadik pedig a Jézus stílusában kibontakoztatott érvelés.

Ugye a megparancsolt dolgokat, a parancsokat nem szereti senki?! Az ember önkényessége ellen áll ennek. Magunk szerint szeretnénk cselekedni, és nem azt tenni, amit mások parancsolnak. Jézus így folytathatta volna: boldog szeretnél lenni? Szeretnéd, hogy az életed értelmes legyen, céltudatos? Akkor ne próbáld azt tenni, amit te akarsz, mert ez az út a magányossághoz és szomorúsághoz vezet. Inkább próbáld meg akarni azt, amit tenni kell, amit a másik elvár tőled, és meglátod, életed más irányba fog fejlődni.

A szeretet parancsát Jézus elsősorban saját magának adta. Nem tehetem azt, amit csak akarok, de akarnom kell azt, amit meg kell tenni, amire szükségük van az apostoloknak, a süketeknek, a némáknak, a haldoklóknak, a tömegnek. Az emberek szívesen jártak Jézus után, mert mindig a másikra gondolt: azt akarom, amit a másikért meg kell tenni. A szeretetnek ez a formája vonzotta az embereket. Az apostolok is kevesével megtanulták megvalósítani ezt a stílust: nem oda megyek, ahová én akarok, amikor én akarok, és nem azt fogom beszélni, amit én akarok, azt kell, hogy akarjam, amit meg kell tenni az evangélium terjedésének érdekében. Annak tudata, hogy: Uram és Istenem, én azt akarom tenni, amit te elvársz tőlem, hogy megtegyem. Amikor az ember úgy él, hogy azt csinálok, amit én akarok, konfliktusok keletkeznek, de ha azt akarja, amit meg kell tennie a másik számára, akkor a kapcsolatok harmonikusan fejlődnek.

Ha mindig azt akarnánk, és azt is tennénk, amit meg kell tenni az iskolában, vásárlás közben, utazás közben, a munkahelyen, sok dolog csip-csup megoldódna. Érvényes ez a hitről is, az imádságról, a lelki életről. Gyakran ezt mondjuk Istennek: miért nem tehetem azt, amit én akarok? Miért nem szeghetem meg a Tízparancsolatot? Isten így válaszolhatna:

Gyermekem! Nem akadályozhatom meg neked, hogy azt tedd, amit csak akarsz, de inkább akard azt, amit meg kell tennedi. Mert ezen az úton megmented saját magadat és boldog leszel.

A mai evangéliumban elhangzott: „szeressétek egymást”. Ha visszatekintünk a 20. század történelmére, láthatjuk, hogy milyen gyakran hiányzott a szeretet. A magasabb érdekek újra meg újra háborúba sodorták Európa népeit. 70 éve ért véget a II. világháború, amely rengeteg ember életébe került, és amelynek szörnyűségeire az idősebbek még nagyon jól emlékeznek. A háború egyedül azoknak jó, akik fegyvert árulnak, és minden más módon biztosítják a harcok folytatását. Ma hivatalosan nincs háború, de ha összeszámoljuk az összes helyet a világban, ahol fegyveres harcok folynak, nem rövid ez a lista sajnos ma sem.

Ha ahhoz igazítaná mindenki az életét, hogy szeressétek egymást, kevesebb lenne a vérontás, a gyűlölet. Viszont az ördög épp ezt akarja, tönkre akarja tenni az egész világot. Mindenkit mindenki ellen fordítani, hogy a pusztulás és pusztítás maximális méreteket öltsön. De nem a rosszé, nem az ördögé, a diaboloszé-szétszóróé lesz az utolsó szó, a végső győzelem, mert Jézus Krisztus megváltotta a világot, győzött, és ebből a győzelemből nekünk is részt akar adni. Legyen béke, vagy háború, jó vagy rossz ez a földi élet, van reményünk arra, hogy eljuthatunk az örök boldogságra, Isten kegyelméből. Addig viszont nem más a dolgunk, mint szeretni, szeretni, szeretni…

Szeretettel és tisztelettel emlékezni mindazokra, akik belepusztultak a háborúba, akár 70 éve, akár most, mindazok a keresztények és más vallásúak, akiket az erőszakos, hatalomvággyal felvértezett emberek meggyilkolnak, csak hogy fenntartsák a harcot, hogy legyen kit öldökölni.

Hogy mi a szeretet, mutatja a következő kis legenda-példázat is: egy édesanya táviratot kapott fia haláláról, aki elesett a háborúban. Bárcsak láthatnám még a fiamat, legalább öt percre. Az angyal meghallgatta az ő kérését: öt percre láthatod a fiadat, de mivel a fiad már felnőtt, válaszd ki a 30 évből azt az öt percet, amelyet újra szeretnéd látni. Mint katonát, aki hősi halált hal a csatatéren? Vagy amikor az iskolában a kitüntetett tanulók között volt? Vagy amikor egészen kicsi gyerek volt, akit kebleidre szorítottál? És ekkor az anya így szólt: szeretném látni őt öt percig, mint kisfiút. Amikor a kertből hozzám futott és bocsánatot kért tőlem azért, mert felbosszantott előtte. Bár kicsi volt, de olyan boldogtalan volt és úgy beleugrott az ölembe, hogy majdnem feldöntött.

Az anya arra az időre akart visszaemlékezni, amikor fiának szüksége volt rá. A legszebb dolog a világon, amikor valakinek szüksége van ránk. Ez érvényes az ember és Isten kapcsolatára is. Isten szeret engem, mindig újra megbocsát nekem, visszafutok hozzá, mint a fiú a kertből, kérem bocsánatát, és ő újra meg újra megbocsát és könyörül, mert szeret engem. A kérdés: én hogyan viszonyulok Istenhez? Miben nyilvánul meg ez az én életemben? Mennyire szeretem Istent és felebarátaimat?

Krisztusban szeretett testvérek! Nem kell más a boldog, teljes élethez, csak annyi, hogy akarjuk azt megtenni, amit meg kell tennünk: imádni Istent és egymást szeretni. Mert ez a legfőbb parancs! Az életünk igazi értékét nem az évek hossza, hanem az évek mibenléte, minősége adja. Ezért köszönjük ma meg a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak az Evangéliumot, amelyben egyszerűen és örök érvényűen kinyilatkoztatta számunkra az életünk mibenlétét, minőségét: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”. Ámen.