9.
04. 2017 Virágvasárnap, 09.00 PÉD, 10.30 JÁN
Virágvasárnap van. Megkezdődik a Nagyhét, hitünk
legnagyobb, legszentebb titkainak ünneplése. A misét barkaszenteléssel és
ünnepi bevonulással kezdtük: emlékezve Jézus ünnepi Jeruzsálemi bevonulására.
Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mi bevonultunk a templomba, mert a templom a
Mennyei Jeruzsálem előképe. Jézus dicsőségesen vonult be, a nép éljenzett,
Hozsannát kiáltott neki, és ugyan az a nép öt nappal később márt azt kiáltotta
Feszítsd meg, feszítsd meg őt. Jézus szamárháton vonult be, hogy ezzel is
beteljesedjék Zakariás próféta jövendölése: a Messiás szamárháton fog
bevonulni. Jézus mint Messiás vonult be a városba, mert várta őt a választott
nép: a nép ismerte az írásokat, az Ígéreteket: de ettől megijedtek a főpapok és
a nép vénei.
Barkaágakkal a kezünkben vonultunk be:
amely a pálmaágakat jelképezi, amely jelképezi a győzelmi pálmát: meg vagyunk
hívva mind arra, hogy győzzünk életünk végén: mert a Hozsanna és a Feszítsd meg
együtt megy életünk folyamán. És a barka ág emlékeztet erre a vértanúi
meghívásra. És oda kell figyelnünk arra, hogy nekünk is készen kell állnunk
arra, hogy tanúskodjunk, a mártír szó tanút jelent: életünkkel, ha kell
vérünkkel is.
A régi barkaszentelés a templom
szentélyében zajlott, úgynevezett száraz mise közben, majd az ágakat
kiosztották mint a szentáldozáskor, és úgy indult a körmenet ki a templomon
kívülre. Majd vissza térve a templom ajtaja zárva volt: a zárt ajtó előtt
gyönyörű hódolati himnusz volt Krisztus Király előtt, majd e dicsőítő himnusz
végeztével a szubdiakónus vagy ennek hiányában a pap ezen az ajtón bekopogott
háromszor a kereszttel: jelképezve hogy a Messiás érkezik, és kopogtat szívünk
ajtaján is. vajon beengedjük e őt?
A
szentmise lényeges része következik, az áldozat liturgiája. Most kicsit máshogy
fogjuk ünnepelni a szentmise központi részét, ez hallatlan: a pap háttal fog
misézni. Valóban? Szeretném megmagyarázni, hogy miért van ez így, mi ennek a
lényege, mondanivalója, szimbolikája és magyarázata. Hogy jobban megértsük a
szimbólumok, jelképek nyelvét, amelyen állandóan beszél a mi templomunk is.
Tudjuk,
hogy minden templomnak két fő része van: a hajó, ahol a hívek ülnek, és a
szentély, ahol a pap bemutatja a szentmisét. Minden templomban a szentély el
van választva a hajótól. Ott van a nagy boltív, ami egyértelműen meghúzza a
határt. Emellett pedig szintén általános jelenség, hogy a be akarunk menni a
szentélybe, akkor mindig csakis egy felfelé lépéssel tehetjük ezt meg, mert a
szentély sosincs egy magasságban, egy magassági szintben a hajóval. Egy lépcső
választja el a két helyszínt. Ez mind pedig azt jelképezi, hogy a szentély egy
más, kiváltságos része az Isten házának. Ez egy elkülönített rész, magyarul szent.
Ez az elválasztás, elkülönítés pedig gyönyörűen
rámutat arra, hogy Krisztus Egyháza állandóan úton van a mennyei haza felé, s egyben azt is, hogy a földi Egyház,
amit zarándok egyháznak is nevezünk
állandó kapcsolatban van a megdicsőült
Egyházzal, mert a szentmise legszentebb része alatt a hívek is mintegy
fölemelkedhetnek az örökkévalókhoz.
Nagyon fontos
szerepet játszik itt ez a lépcső, magaslat, mert ennek köszönhetően az örök
élet kenyerét a szentáldozásban így szemléltetve fentről kapjuk. Láthatjuk,
hogy éppen a leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.
A templomok általában hegyen, esetleg dombon, de
mindenképpen egy magaslaton állnak, mert ezzel az örökkévalóságot jelképezi.
Őseink így építették templomainkat, mert még értették a szimbólumok nyelvét. De
ha esetleg nem tudták hegyre építeni, akkor is mindig ott volt, s ott van a
lépcső a templom bejáratánál, lépcsőn kell felmenni a szentélybe, azon belül
pedig lépcsőkön kell felmenni az oltárhoz. Ezek a lépcsők azt jelentik, hogy az
ember nem csak horizontálisan ismeri az irányt (kelet, nyugat), hanem a lelki embernek
sokkal fontosabb a vertikális irány: felfelé menni. Amikor az ember felállt két
lábra, azonnal szétosztotta a teret fentre és lentre. Az alantas dolgok alul
vannak, a fönségesek fönt. Felfelé menni tehát azt jelenti: győzelem az alantas
dolgok, győzelem a kísértések felett, a szentmise alkalmával kilépni a
hétköznapokból s felhagyni minden bűnnel, bűnös vággyal. Az oltár lépcsői a mi
templomunkban is hasonlóan figyelmeztetnek, mint Mózest az Úr szava: Vedd le
lábadról sarudat, mert a hely, ahol állsz, szent hely. Szent, elválasztott -
Istennek elkülönített hely. Ezzel a lelkülettel kell, hogy menjen mindig a pap
fel az oltárhoz. Hisz az egész keresztény életünk egyfajta felemelkedés – a földről a mennybe, lentről fel. Ezért
van ideális esetben az oltár egy magaslaton, magasabban, mint ti, a hívek és
magasabban, mint bárki más a szentélyben is. Ez az egyik ok, hogy miért
gazdagabb jelképekben ha kelet felé fordulva van bemutatva a szentmise, és nem
egymásra bámulunk közben, mert nem az a lényeg.
Az oltár egyben a Kálvária
hegyet, a Golgotát is jelképezi szintén, mint magaslat, Az oltár maga a
Kálvária, ahol minden szentmisén
találkozik a menny a földdel, ahol a menny feláldozza magát a földért.
A legtöbb templom kelet irányba néz. Úgy volt építve,
hogy az egész közösség – beleértve a papot is – kelet felé legyen fordulva az
egész liturgia alatt. Kelet felé, mert ott kel föl a nap, ami jelképesen az örök, soha le nem nyugvó napot,
Krisztust jelenti. Még akkor is, ha valamelyik templom nem pontosan keletre
épült, a lényeg ugyanaz: a pap és a hívek egyaránt, együttesen egy
irányba, az Isten felé vannak
fordulva.
Mostanság azonban egy eléggé meghamisított és megmásított
felfogásmód uralkodik: azt mondják, s talán mi is azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik. S már maga ez a megfogalmazás is azt fejezi ki, hogy
mennyire megfogyatkozott a szimbólumok
iránti érzékünk. Mert ha azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik, akkor az
olyan, mint ha a nép lenne a fő
vonatkozási pont. Mint ha a pap a híveknek mutatná be a miseáldozatot, mintha
a hívekhez imádkozna, nem pedig az Istenhez.
Talán segít ezt megértenünk, ha elgondolkozunk azon,
hogyan is ülnek itt a templomban a hívek. Hisz a hívek mindannyian egy irányba
vannak fordulva, s annak, arra, aki előttetek ül, nem mondjuk, hogy nekem
háttal ül. Ez egy mélyreható jelkép, ami kifejezi az egységet, hogy ő is, én
is, mind egy irányba vagyunk fordulva – egy irányba – az Isten felé.
Ezért nagyon fontos, hogy a zarándok Egyház, azaz mi
állandóan Isten felé irányuljunk – horizontálisan előre, vertikálisan pedig
fel. Így a mi sem egy zárt, hanem egy Isten felé nyitott közösséget alkotunk.
S maga a háttal misézés kifejezés egy másik oldalról
is sántít: A pap csak magánál az áldozatnál, az áldozat liturgiája alatt „van
nekünk háttal”, az egész igeliturgiában szemtől szembe van – tanít Krisztus
példájára.
Talán sikerült kicsit jobban megértenünk a szent
liturgia, s e szent hely mélyebb mondanivalóját, szimbolikáját. Igyekezzünk ezt
állandóan gyarapítani, s mindenben felfedezni azt a mélységes tanítást, mit
évezredek alatt épített ki Egyházunk, Istenünk sugallatára.
Íme, most már felértünk Jeruzsálembe, ahol a Mi
Urunkat ünnepelve fogadták, majd pár nap múlva kiáltották: feszítsd meg.
Tegyünk félre mostan minden földi gondot, ahogy énekli a keleti görögkatolikus
liturgia, és figyeljünk hitünk legmélyebb titkaira.
Innen, az Isten házából, a szentmiséből, a liturgiából
meríthetünk áldást és kegyelmet magunknak, Isten dolgaival foglalkozva, ebben
elmélyülve.
Adja Isten, hogy ezt megértsük, komolyan vegyük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése