Krisztusban
kedves testvérek. Ma mind a három szentírási olvasmány a hivatásról,
küldetésről szól. Jézus küldi tizenkét apostolát, kettesével, hogy menjenek, és
hirdessék az örömhírt, a megtérést, a bűnök bocsánatát, és azóta is küldi,
kétezer éve, fáradhatatlanul, szüntelenül. Már akkor sem, mikor még Jézus
közöttünk járt, nem mindenki fogadta szívesen az apostolokat, a tanítást, amit
hirdettek, mivel Jézus szavait nem csak meghallgatni kellett, és helyeselni,
bólogatni, hogy jól beszéltél, de mi élünk tovább úgy, ahogy szoktunk, hanem Jézus
elvárja az embertől, hogy miután meghallgatta, felfogta, megértette, befogadta
az ő szavait, akkor azt váltsa is tettetkre, éljen is aszerint. Ez már nem
kellemes, abból a szempontból, hogy fel kell adnunk mindazt, ami az ő
tanításával nincs összhangban, ami ellenkezik azzal, amit Isten vár tőlünk,
hogy hogyan éljünk, hogyan cselekedjünk.
Nem könnyű hirdetni az Igét, és Jézus tudta ezt, tudta azt, hogy a
hallgatók nem fognak rögtön megváltozni, de tanítványait a bizalomra indítja,
hogy a Mester, az Isten legyen az ő jutalmuk és osztályrészük, és ne a földi
javakban bízzanak. Ne az legyen a lényeg, hogy mennyi van, majd Isten
gondoskodik az ő hű szolgáiról, és nem lesz hiányuk semmiben.
Elmélkedésünk elején azt mondtuk, hogy Jézus küldte az ő tanítványait. Ma
is vannak misszionáriusok, akik elmennek a világ végére is, hogy Jézust
hirdessék mindenkinek, hogy tanúságot tegyenek ő róla. Igen, ez is misszió, de
ne gondoljuk, hogy a misszió minket nem érint. Hogy arra csak Afrikában és a
távoli szigeteken van szükség. Mindnyájunknak ugyanis ez a hivatása, Krisztusból
élni, és Krisztusban, és fontos, hogy ez észrevehető legyen a mi életünkön.
Mindnyájunknak az a küldetése, abban az életállapotban, ott ahol vagyok,
hogy folytassam Jézus küldetését, az ő tevékenységét, a tanúságtételt, hogy az
emberek, akik körülöttem vannak, legalább valami kicsit megtapasztalhassanak
Jézus szeretetéből, hogy általunk megismerhessék Jézust, és az ő tanítását.
Nem a magunk dicsőségét keressük, nem önmagunkat hirdetjük, nem mi vagyunk
a fontosak, nem a pap a mise középpontja, sem a hívek, hanem az Úr Krisztus,
akit hirdetni kell, az emberek elé élni az ő életpéldáját, tanítását,
szeretetét, akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Krisztusban kedves testvérek. Hirdessük
Isten országát, harcoljunk a kísértések ellen, és imádkozzunk a gyógyulás
kegyelméért, mint a lelki, mind a testi gyógyulásért, és kérjük az Urat, hogy
növelje bennünk a hitet, hogy egyre jobban tanúságot tudjunk tenni. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése