Homília 2018 febr. 4. ÉVK. 5. vasárnap, B év

4. II. 2018 ÉVKÖZI V. Vasárnap

     Kedves Testvérek! A napokban egy megindító történetet olvastam. A jugoszláviai polgár-háború idején a szerb hadsereg több hónapon át körbevettek egy horvát katolikus települést: se ki, se be. A katonák megadásra, kiéheztetésre játszottak. Csak miután távolabbra került a front, csak miután felhagytak a katonák a színkatolikus falu vegzálásával, csak is akkor érkezhetett meg az első élelmiszer-konvoj is.

     Az Egyesült Nemzetek segélyszállítmánya élén magyar származású, református lelkész állt. Amint beértek ebbe az éhségtől elalélt településre, nekiálltak osztani az életmentő élelmiszercsomagokat. Ekkor egy idős asszony a református atyafihoz, mint vezetőhöz odalépett és megkérdezte tőle: „Mondja, maga pap?”.

     A lelkész próbálta magyarázni, hogy nem is az ő papja, nem is katolikus és most elsősorban azért van itt, hogy segítse a karitatív munkát. Az idős, éhező asszonyt ezek az ellenérvek nem hatották meg, és határozottan csak ennyit mondott: „Atyám, mielőtt szétosztaná a kenyereket, előbb prédikáljon!”

     Nagyon sok mindenre rávilágít ez a történet. Igen, mert hát, mi is azt a Jézust szeretnénk látni és azzal a Jézussal szeretnénk találkozni, aki, miként szakaszunkban, Simon anyósát a láztól, és annyi embert testi betegségéből meggyógyított.

     Hányszor kértük az Úr Jézustól, hogy gyógyítson meg minket, vagy szeretteinket? Hányszor hivatkoztunk akár erre az evangéliumra is, amikor a testi-lelki fájdalom keresztje nehezedik ránk? Mindezek ellenére, a súlyos betegeink mégsem gyógyultak meg.

     Nagy kínok között éljük és élik végig életüket. Sóhajtozunk, milyen jó lenne, ha az Úr Jézus korában élnénk. Vagy milyen jó lenne, ha közöttünk is úgy járna-kelne, mint egykor Galilea vidékén: csodákat, gyógyulásokat hozna el egy-kettőre. És mégsem!

     Akkor most miről is van szó? A fenti történet, amikor a remény szava, az Istenről szóló beszéd, fontosabb volt a kiéhezett falunak, mint a testi táplálék, támpontot adhat számunkra, hogy megértsük az Úr Jézust és a mai evangéliumi részletünk kulcsmondatát:

     ,,Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” Az Úr Jézus magát nem gyógyítónak, nem csodaorvosnak, és nem is terepkórháznak határozta meg.

     Ő nem olyan, aki minden emberi nyavalyára valami hatásos és gyógyító csodakenőcsöt, elixírt kínál. Ő azért jött, hogy hirdesse minden kor emberkének az evangéliumot, a remény szavát. Azt a reményt, amely Simon anyósának a házában megjelent, hogy az Istentől nem idegen az ember, nem idegen Tőle semmi, ami mélyen emberi.

     Ezért tud odamenni, közelmenni a lázas asszonyhoz, ezért tudja és ezért akarja megfogni a kezét, megérinteni az embert. Ezért, mert Isten Irgalmassága jelenik meg az Úr Jézusban, tudja és akarja felsegíteni, felemelni, új erőt önteni a reményvesztett és az élettől megsebzett ember szívébe.

     Az Úr elmegy Galilea más városába is, hogy hirdesse azt az evangéliumot, amely egyedül képes valódi reményt önteni az elcsigázott és elfáradt emberbe. Azt az evangéliumot, azt az örömhírt, amely megjelent az Úr Jézus házában, amikor más késő este mindenki ott tolongott az Úr háza körül. Ő pedig, nem nézte az órát, a hivatali időt, sokakat meggyógyított. Istennek van ideje és tere a mi nyomorúságunkra.

     Isten egyszülött Fiát küldte el közénk, aki soha sem sajnálta az áldozatot, az időt, a távolságokat és a lehetőséget, csakhogy az emberrel találkozzon és hirdesse neki is a Remény Istenének közelségét.

     Kedves Testvérek! Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására tapasztalatból értsük meg, hogy léleknek, a szívnek van igazából szüksége Orvosra, orvosságra. Ámen.